• Search
  • Menu

Társadalom | 

Portré | 

Semmi sem lehetetlen, csak te vagy tehetetlen

Semmi sem lehetetlen, csak te vagy tehetetlen – egy útravaló, melyet sokat mondogatunk, mégis ritkán azonosulunk vele úgy igazán. Körülnézünk, és azt látjuk, hogy lehetetlen célokat helyezünk lehetetlen magasságokba, míg lehetetlen álmokat kergetünk egy lehetetlen világban. 

29 éves vagyok, és az első balettórámtól az utolsóig, az első munkahelyemtől az utolsóig és az első álmomtól az utolsóig mind-mind a lehetetlen kategóriába esett és esik továbbra is esetlenül egymásnak.

Egy idő után ez a lehetetlen szó elkezdett foglakoztatni. Ki szerint lehetetlen? Ki határozza meg, hogy ez vagy az lehetetlen? Miért engedem, hogy valaki meghatározza, hogy mi a lehetetlen? Egyáltalán: már maga a szó szíve is azt ordítja, hogy lehet(etlen), s az -etlen pedig amúgy sem jelent semmit.

Önmarcangolás, meditálás, életösszegzés. Nem tudom, hányszor játszódott le ez a triumvirátusi életkép.

Emlékszem, egy kora őszi reggel volt, ami nem akart elindulni, és én csak ültem a 2 számmal nagyobb pizsamámban párnák és paplanok között, szorosan ölelve a fejem nagyságú kávésbögrét (amiben általában egy eszpresszónyi kávé ha van, de néha a méret igenis lényeg), és csak néztem, néztem, ahogy a fény önmagával fogócskát játszik a falon. Én is épp így fogócskáztam önmagammal: végtelenül és megunhatatlanul.

A kép nem éppen idilli, legfőképp, ha tudjuk, hogy hétfő reggel 10 órát írunk.

Hétő. Reggel. 10 óra.

Mindenki kapkodva szalad a munkahelyére, kezében az iPhone, vállán az aktatáska, lábain magassarkú, testén kiskosztüm. Hivatalos névjegy, még hivatalosabb titulus. A „valaki vagyok” jóleső egosimogatása. Ez már egy sokkal idilibb kép, nem igaz?

Idézzük fel újra a a pizsama-kávé csendes duóját, majd a kiskosztüm-iPhone hangos salsáját. Azt hiszem, sejted már, miért is ültem ott az ágyon hétfő reggel 10 órakor.

Már 2 hónapja nem volt munkám. Felmondtam. Dühből, dacból, értékrendből, vagy inkább értékrendért. A munkanélküliség a tetőfokon, lehetőségek a piac rejtett dobozaiban. De én mégis léptem, mert noha semmi mást nem tudtam, kivételesen a szívem és agyam egyet dobolt: lépned kell, tehetelen vagy!

Ott ültem egy újabb lehetetlen életszakasz lehetetlenül lehetetlen pillanatában. Irritáló csend és a még irritálóbb „valaki vagyok” cipők ütemes kopogásának behallatszó echója.

Hogyan tovább? Mi lesz velem? Mit szólnak majd a többiek? A szüleim, a barátaim s ami még fontosabb: a rosszakaróim? Mert legszebb öröm a káröröm, ezt már az óvódában is megtanuljuk.

Papírzsepi, depis zene és még a nap sem süt. Hogyan is sütne, hiszen Belgiumban vagyunk, ahol a medvék szinte egy éven keresztül álmodhatnának téli álmot. Ahol az ősz egyenlő a krónikus D-vitamin-hiánnyal, s mint tudjuk, ez csakis krónikus rosszkedvhez vagy klinikai nevén: depresszióhoz vezethet.

Már láttam is Óz Dorothyjának sárga köves útjait átszíneződni az én személyes szürke köves utamra, mely a fény helyett az alagút mélységeibe vezet. Még egy papírzsepi.

Nem emlékszem, hány zsebkendő fogytott el, nem emlékszem, hány elkezdettt, majd megszakított meditációs mélylégzés hagyta el a tüdőmet, s arra sem emlékszem, hogy a pizsama-kévá duó mikor unta el magát annyira, hogy szeptember 20-án végül felüljek egy szárnyakat kapott acélszerkezetre, és lehetetlen álmokat kergetve egészen New Yorkig repüljek.

Ma, 5 héttel később a lehetetlen szó újra elkezdett foglalkoztatni. Ki szerint lehetetlen? Ki határozza meg, hogy ez lehetetlen? Miért engedem, hogy valaki meghatározza, hogy mi a lehetetlen?

A válaszom pedig nem más, minthogy semmi sem lehetetlen, csak te vagy tehetetlen!

 

 

 

Folyt.köv

 

Gulyás Virág

http://grassisalwaysgreener.net/

 

 

Szerző:

Címkék:      

Hozzászólások