• Search
  • Menu

Társadalom | 

Portré | 

Csak a mai nap! – Interjú Pallag Zoltánnal

A Noir című könyv 2014. október 9-i bemutatóját követő napon, délben, Székesfehérváron egy belvárosi kávéház előtt találkoztam Pallag Zoltán költővel, aki a fent említett kötet szerzője, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum közösségi médiamenedzsere, elsőéves történelem szakos hallgató, felépülő szenvedélybeteg és ma tiszteletre méltó szponzorom. Hogy miért csak ma, arra hamarosan fény derül beszélgetésünk során.

Találkozásunkkor – felépülő függőktől megszokott – öleléssel köszöntöttük egymást. Zoli kávét és kólát rendelt, én pedig a nálam jól bevált szódánál maradtam. Rövid személyes csevej után – amiben hálát adtunk a napnak józanságunkért, és Zoli elénekelt egy részletet Az élet a legjobb méreg című örökzöld Tankcsapda-dalból – ideje volt komolyabb vizekre evezni, tekintettel rövid ebédszünetjére.

Lexi: Tegnap Pion Istvánnal és Bocskor Bíborkával (Magashegyi Underground) beszélgettél egy csodálatos panorámájú lokálban, a Jónás Kézműves Sörházban, ahol te is, Bíborka is felolvastatok a nemrég megjelent, Noir című kötetedből. Honnan az ismeretség, és milyen visszajelzéseket kaptál az eseményről?

Pallag Zoltán: Pistát kb. 5 éve ismerem az irodalmi életből. Ő is költő, szlemmer és újságíró. Ma is lesz egy esemény, ahol kortárs írókat öltöztetnek öltönybe, és többek között mi is a projekt részei leszünk. Egész egyszerűen csak megkérdeztem, hogy vállalná-e az est moderálását, hiszen az utóbbi időben elég sok gyakorlatot szerzett a közönség előtt szlemmerként, előadóként – és szimpatizálok is vele. Biztos voltam benne, hogy jól le tudná vezetni az estet határozott kiállásával, kedvességével, jó kérdéseivel. Bíborkát először 2006-ban láttam a tévében. A Megasztárban énekelt, és már akkor így néztem (imitálja), hogy annyira erős karakter! Ki ez a nő? Olyan fura. Érdekes, de fura. Az Instagramon találtunk egymásra, úgy egy éve. A képi világa szimpatikus volt nekem, és tegnap este elárulta, hogy az enyém is neki. Én érdeklődöm a zene iránt, ő érdeklődik a költészet, az irodalom iránt. Mindettől függetlenül mondhatom – az én részemről legalábbis –, hogy ismeretlen tisztelői voltunk egymásnak. Aztán egyszer az Instagramon – merthogy nem tudtam az elérhetőségét –, írtam neki egy levelet, hogy vállalná-e, hogy részt vesz ezen a bemutatón. Szerencsére örömmel vállalta. Készült rá, és összebarátkoztunk az elmúlt hetekben. Egy produkciót akartam nyújtani, hogy ne csak egy unalmas beszélgetés legyen, hanem egy olyan esemény, amit másfél órán keresztül élvezhet a közönség.

Lexi: Azt vettem észre, hogy javarészt hölgyekből állt a közönség. Szerinted miért?

P.Z.: Olvasásszociológiailag kimutatható tény, hogy a nők többet olvasnak, és több nő olvas, mint nem nő, szerintem ezért.

Lexi: Sikerként könyveled el a tegnap estét? Hogy érezted magad?

P.Z.: Jó érzés volt, hogy ennyi ember kíváncsi arra, hogy mit csinálok, meg hogy értő olvasók vesznek körül, és hogy teltház volt. Láttam elgondolkodó arcokat, értelmezőket, sok mosolygót, meg mindenféle mást, és ez pont elég volt ahhoz, hogy én jól érezzem magam.

Lexi: A Noir olvasása közben az az érzésem volt, hogy magába szippant egyfajta negatív űr, ami szeretettel táplálkozik. A fekete kabát, amit megpróbálsz rácsempészni valakire a címadó versben, az ennek a metaforája? Mi ez a szeretetéhség benned? Honnan ered?

P.Z.: Függő vagyok, függő személyiség. A függő személyiségét már gyerekkorában is egyrészt az emberi test biológiája határozza meg, ami kicsit más, mint az egészségeseké, másrészt pedig a családi környezet. Mi az, amit egy függő nem kap meg otthon? A labilis apakép – ezt mondjuk megkapja. Aztán az anyától kapott szeretet – az sosem állandó és nem biztonságos. Egyszer ilyen, egyszer olyan, egyszer mindent megad, egyszer meg semmit, még csak figyelmet sem. Akkor mit csinál ez az egészen kicsi gyermek otthon, ha sorozatos visszautasítást kap? ... Ez a negatív űr, ez a vákuum, persze, ott van az ember lelkében, a függő lelkében meg főleg, és akkor azt akarja kitölteni valamivel, ezt a negatív mélyedést. Mástól rabolt szeretettel, figyelemmel (halálos komolysággal mesél, annak ellenére is, hogy egy óvódáscsoport sétál el mellettünk – a szerk.). Lobogtatja a verset, nézzétek, én verset írtam, megjelent könyvben, és akkor figyeljetek rám, figyeljetek rám, nekem ilyen rossz, de hogy ilyen szépen megfogalmazom, hogy milyen rossz nekem, látjátok, hogy mennyire fáj a szívem? A tegnapi est is erről szólt: nézzétek csak, nekem milyen szépen fáj a szívem! Ezt az űrt kénytelen kitölteni mindennel, amivel lehet. Beszerezni külső erőforrásokból az örömöt, a pozitív visszacsatolást. Gyerekkoromban még csak édességekből. Addig zabáltam a tál málnát, amíg volt előttem, pedig már rég nem esett jól, jött már a hányinger, de bennem volt, akkor is megeszem! Talán egy addiktológus már mondta volna ezeket a helyzeteket látva, hogy ájjjájj, borítékolható, hogy ebből a gyerekből függő lesz. Később aztán jöhet bármi más, ami képes kitölteni ezt az űrt, úgyhogy ez így egy csomag.

Lexi: Jól láttam azt a fekete kabátot, amit ráhúztál volna a hölgyre?

P.Z.: Úgy is lehet értelmezni. Ezt én szeretném nyitva hagyni. Nem akarom megmagyarázni. Ha más szavakkal meg tudnám fogalmazni ezt, akkor más szavakkal fogalmaztam volna, és nem versben.

Lexi: Te, hogyan éled meg a függőséget? Áldás vagy átok?

P.Z.: Most már minden úgy jó, ahogy van. Ha nem töltöttem volna el 20 évet aktív függőként, amiből 15 alkohol volt, 5 pedig drog és alkohol együtt, akkor teljesen más lenne minden. Akkor talán ez a kötet sem lett volna, akkor én sem az lennék, aki most lehetek. De ez mind fikció ilyen szempontból, úgyhogy ezért kénytelen vagyok azt mondani, miután leálltam, hogy áldásként élem meg, mert eljutottam a függőségem által olyan mélypontokra, ahonnan nézve már minden jó volt, ami később adódott. Ha nem fogok padlót akkor sosem tudok örülni annak, amiről itt beszéltünk, hogy vénasszonyok nyara van, süt a nap, nézelődök, hogy milyen tök jó fények vannak, meg az idő is kellemes... és akkor ennyinek is tudok örülni, kész. Régen ilyen nem volt. Régen akkor tudtam örülni, ha volt valami a kezemben, amibe kapaszkodhatok. Egy nagy füves cigi, egy összegöngyölt ötszázas, amivel felszívtam valamit, sör, vagy bármi, ami volt, vagy akár egy nő volt a kezemben, tényleg, akármi, csak ne kelljen elengedni. Most már azt gondolom, hogy éppen ezek az évek tanítottak meg, hogy már le tudom engedni a kezem, és leengedett kézzel tudok "lenni", mint, aki nullakezezik biciklivel. Nem feszülök rá annyira a dolgokra, mint korábban. Egy lazább hozzáállást biztosított, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, a fülem, minden érzékszervem, és ezek nélkül biztosan minden, valahogy másképp alakul.

Lexi: Hogyan lehet kitörni a függőségből, milyen eszközökkel lehet fenntartani a tisztaságot, és meddig?

P.Z.: Egy napig. Egy napig lehet fenntartani, ha az ember odafigyel. Kitörni... szerintem kell hozzá egy mélypont. Egy vagy fizikai, vagy szociális, vagy anyagi, vagy szellemi, vagy lelki. Bármilyen mélypont, amikor az emberben már egy olyan erős változtatási igény lép fel, hogy azt tudja mondani, ahogy én is mondtam egy éve, hogy legyen valami más, mindegy mi, bármi, csak más. Aztán rájöttem, ahhoz, hogy változás legyen, abba kell hagynom ezeket a dolgokat.

Hiába mondták már nekem évekkel ezelőtt, hogy Zoli, sokat iszol, vagy hogy ne drogozz, és hogy ennek rossz vége lesz. Soha meg nem hallottam, ez nekem nem számított. Ilyen szempontból a prevenció vagy bármilyen tiltás, figyelmeztetés nem osztott, nem szorzott. Még jobban csináltam. Mindenkinek saját magának kell megélnie ezeket a fázisokat. Sokszor éppen ez a tragédiája egy függőnek, hogy nem jut el teljesen a mélypontra, hanem mindig a padló fölött 5-10 centivel lebeg, nem ér földet. Mindig van valaki, aki kihúzza a bajból. Vagy a szülő, vagy a párja, vagy a barátok, vagy bármilyen más szociális képződmény, bármi. Pedig éppen az kéne neki, hogy pofára essen rendesen, és rájöjjön, hogy ez így nagyon gáz volt, és akkor jöhet valami más. Tapasztalatom szerint kell egy traumatikus kilépési pont. Fenntartani meg... Én úgy szoktam, hogy nem csinálom (mosolyog). Alkohol és drogok nélkül jól elvagyok, leginkább a nikotin szokott előjönni vágyként, hogy de jó lenne elszívni egy cigit... De aztán mégse. Mint kiderült, annyi mindent tudok nem csinálni, és ezt is, egészen jól tudom nem csinálni, akkor most minek erőltessem? Elég átgondolnom, hogy mit nyernék egy-egy alkoholgőzös vagy drogporos éjszakával vagy napokkal, hetekkel, hónapokkal. Semmit. Ha fel is merül bennem ilyen, hogy szétcsapjam magam, akkor inkább elmegyek kocogni, csinálok pár fekfőtámaszt, és visszáll a világ rendje. Ilyen marha egyszerű.

Lexi: Hogyan tudod a függőséget mint betegséget összeegyeztetni az irodalommal?

P.Z.: Az biztos, hogy jó, hogy beszélhetek a függőségről. Az alkotói perszónám sem tagadja ezt meg, ha megkérdeznek, válaszolok, vagy akár kérdés nélkül is beszélek erről a dologról, úgyhogy beleépült a mindennapjaimba ilyen szinten. Nem gondoltam azt 15 évesen, amikor az első nagy berúgások voltak, hogy 20 év múlva a függőségről fogok beszélni nyilvánosan is. Vagy hogy (mutogatja nevetgélve) egy ilyen kis kerámiaedény van a polcomon, és múltkor volt egy vendégem, mondom neki: emeld meg. – Úristen, mi van ebben? – kérdezte tőlem. Nagyon nehéz. – Egy szenvedélybetegeknek létrehozott önsegítő csoport kasszája apróban, 3 kiló aprópénz... – mondtam. Szóval nem gondoltam volna, hogy a karrierem oda fog fajulni, hogy büszke leszek arra, hogy én vagyok egy helyi önsegítő csoport pénztárosa. Kinek mi. Érted! Mindent összevetve úgy tudom összeegyeztetni, hogy igyekszem nem nagy különbséget tenni a különböző életeim között. Mert egyrészt vagyok Zoli, a magánember, egyrészt elsőéves egyetemista, a múzeum munkatársa...

Lexi: Mint?

P.Z.: Mint közösségi médiamenedzser a Szent István Király Múzeumban... (Ekkor a lelkes pincérnő kérdés nélkül arrébb tette a diktafont, amit szolid nevetés követett mindhármunk részéről – a szerk.)

Lexi: Megjelenik akkor ez az irodalmadban?

P.Z.: Eddig is megjelent szőrmentén. Most dolgozom egy könyvön, aminek az a címe, hogy: Hogyan kell élni? Úgy gondoltam, ha már tudom a titkot, nem leszek fukar, megosztom a „nagy tudást” másokkal is, és majd én jól megmondom, hogyan kell élni. Persze ez így félig-meddig vicc.

Irodalmat írok. Sok író és költő barátom aktív függő. Egy részük tudja magáról, a másik nem. Nagyon kevesen igen, és ők sem beszélnek róla. Megírják a műveiket, és ennyi. Azt érzem mégis, sokan ölre mennének ezért az élményanyagért, amit az utóbbi 20 évben kaptam. Olyan magasságokat és mélységeket éltem meg... (Ekkor megkaptuk a számlát is, szóval úgy éreztem, már semmi sem állhat az utamba! – a szerk.)

Lexi: Merő véletlenségből tudom, hogy felépülő szenvedélybetegeknél működik ez az üzenettovábbításos dolog. Hogy is van ez? Te ebből hogyan veszed ki a részed?

P.Z.: Igen, van ilyen (mosolyog), vagyis mondjuk ha felépülő függőként elmegyünk egy börtönbe, középiskolába vagy bármilyen közösségbe, és ott megosztjuk a saját tapasztalatainkat. Én ilyenen még nem voltam, de a magánútjaim, ha szabad így mondani, tehát végül is egy-egy ilyen irodalmi est is, részben nevezhető üzenettovábbításnak. Középiskolákba is megyek néha ilyen irodalmi vagy "Pallag Zoltán-os" beszélgetésekre. Felőlem nevezhetjük ezt is üzenettovábbításnak. Nagyon nagy kaland meg tapasztalat, hogy tizenéves fiúk, lányok mennyire érdeklődőek. Látom egyiken-másikon, hogy saját tapasztalatuk is van a témában, látszik rajtuk. Azt nem mondom egyik ilyen alkalomkor sem, hogy ne drogozzatok, mert a drog az jó, meg az alkohol is jó... Csak éppen kicsinál. Kicsit nem figyelsz oda... Olyan, mint mikor valaki a konnektorba készül belenyúlni. Az borítékolható, hogy hanyatt vágja, és kikészíti. A drog és az alkohol is ilyen – borítékolható, hogy erősebb, mint te! Elég csak egy kicsit beledugni az ujjad, egy idő után vagy nagyon hamar, pár hét vagy hónap alatt, de legkésőbb néhány év múlva biztosan feküdni fogsz. Kicsinál, az száz! Mindenkinek saját magának kell ezt megjárnia, AKINEK meg kell járnia. Nincs olyan szerintem, hogy valakinek azt mondom, a saját példámból kiindulva, hogy ne csináld... Akkor mi van? Nem fogja érdekelni. De én, mint a halálra élő példa, én kiülök oda, a fiatal felnőttek elé: nézzétek, én szerencsések közé tartozom. A 100-ból egy, aki meg tudott ezektől szabadulni, egy napra. Aztán, hogy holnap mi lesz, azt majd meglátjuk. Most ez van, és ez klassz. Elrettentő példa tudok lenni maximum. Rossz példa.

Lexi: A kedvenc közhelyes kérdésem, mik a terveid a jövőre nézve mint irodalmár?

P.Z.: Szeretnék írni, és írok is... Valahogy úgy érzem, rendszeresebben kéne, mert úgy látom, hogy igény van rá, és ez szuper. Nem hagyhatom cserben az olvasókat, amikor azt mondják: még kéne egy kis pallagos hülyeség. Egyelőre szeretném, ha meglenne a Hogyan kell élni című könyvem. Ez prózákból fog állni, kisprózákból. Meglátjuk, hogy összejön-e – én dolgozom rajta. Verses könyv majd 5-10 év múlva lesz legközelebb... Így érzem, ezzel a tempóval legalábbis, de annyi baj legyen. Prózát... Azt szeretnék következő könyvemnek... Köszönöm.

Lexi: Én is köszönöm az idődet!

 

Csaplár Balázs

 

Fotó: Oláh Gergely Máté

Szerző:

Címkék:      

Hozzászólások