• Search
  • Menu

Film | 

Színház | 

Zene | 

Sport | 

Kiállítás | 

Könyv

Interjú Tóth Krisztina író, költő, műfordítóval

„Nagyon nehezen tudom előre eltervezni a műfajt, az alapanyagom természete dönti el, nem én. Olyan ez, mint amikor a szobrász talál egy követ, meglátja, hogy hasad, hogyan viselkedik, és milyen típusú szobrot lehet ebből kihozni.”

Lexi.hu: Megjelent legújabb, Pillanatragasztó című novelláskötete. Mivel jellemezné?

Tóth Krisztina: Korábbi munkákból, körülbelül az utóbbi 8 év anyagából választottam novellákat, így jött össze egy kompakt anyag. Van még egy olyan apropója a kötetnek, hogy 25 éve jelent meg az első könyvem, és 25 éve volt a rendszerváltás, ezért 25 novellából szerkesztettem meg.

Lexi.hu: Magával a rendszerváltással is van kapcsolat?

T.K.: Igen, az első novella akkor indul, az utolsó pedig 2014-ben játszódik. Az elsőben egy fiatal nő monológját halljuk, aki akkor 25 éves, az utolsóban pedig egy fiatal hajléktalan fiú beszél, aki most ugyanannyi idős.

Rövid trailer a könyvhöz: 

Lexi.hu: Van politikai színezete is a műveknek?

T.K.: Közvetlenül nem, igazából én azt írom le, amit látok, tapasztalok, ezért persze ezt tovább lehet gondolni, de nem közvetlen módon politizál a könyv, csak leírja azt, amit én látok.

Lexi.hu: Befolyásolja-e a politika az írókat ma?

T.K.: Normális országban, normális körülmények között nem kéne, hogy ez visszahasson se a kőművesekre, se az írókra. De ez nem egy szokványos helyzet, és amikor a politika már minden szintjét eléri az életnek, és mindenhova beszivárog, akkor az ember óhatatlanul véleményt nyilvánít, mert már pusztán az, ha az ember elég pontosan, és jól megírja, amit lát, akkor ebben benne van az is, hogy mit gondol a dologról. Az is érdekes jelenség, hogy amikor én elkezdtem a pályámat, még torkig voltunk a politikai színezetű dolgokkal, és éppen arra törekedtünk, hogy az irodalom független és személyes dolog legyen. Soha nem gondoltam, hogy 25 évvel a rendszerváltás után megint olyan helyzetbe kerülünk, hogy bizonyos írói gesztusok, megnyilvánulások, politikai színezetet kapnak, és az írók kötelessége (vagy legalábbis lelkiismereti kérdésnek gondolják), hogy állást foglaljanak, vagy jelezzék ellenérzésüket. Mégiscsak előállt ez a szituáció, és ezzel párhuzamosan megint megjelent az irodalomban egy olyanfajta közéleti hang és egy olyan jellegű szerepvállalás, amit mi annakidején idejétmúltnak és nemzedékünktől teljesen idegennek éreztünk.

Lexi.hu: Hogyan képzeljük el az Ön alkotói folyamatát?

T.K.: Ez egy nagyon összetett dolog. Nem úgy szoktam dönteni, hogy most nekiülök, és ezt vagy azt írok, hanem általában az alapanyag természete határozza meg, hogy az miben találja meg a helyét. A líra olyan titokzatosan születik, olyan ritkán, és olyan kevés kontroll van rajta, hogy én, mikor tudok, verset írok, de azt nem lehet úgy, hogy az ember nekiül, és elkezdi papírra vetni. Ujjgyakorlatot lehet csinálni természetesen, de ahhoz mindig kell egy sugallatos kezdősor, ami elindítja. Egy látvány vagy legalább egy szókapcsolat, amiből aztán kisarjad a vers. A prózát gyakran a sztori hívja elő: az ember hall valamit, amiről azt gondolja, hogy ez megírandó. Hogy ez egy olyan történet, ami kicsit többet mond önmagánál. Egy történet számomra írói szemmel akkor érdekes, ha sokkal többet mutat a történet hátteréből, a szereplők előéletéből. Ha valami nagyon sűrített dolgot mutat meg. Amikor egy sors mintázata mutatkozik meg egy rövid sztoriban.

Az Akváriumnál majdnem úgy működtem, mint ahogy egy drámaíró szokott. Megvoltak a szereplők, figurák, és nagyon erősen élt bennem az a pár karakter, akit meg akartam írni. Az ő karakterük hozta magával a történeteket. Ez úgy zajlott, hogy amikor már benne voltam a könyvben, és találtam egy olyan jellegű sztorit, ami valamelyik szereplőhöz illett, például a Lalihoz, akkor bekerült a könyvbe, és alapanyaggá vált minden talált történet.

Lexi.hu: Saját tapasztalatból merít, ismeri ezeket a karaktereket?

T.K.: Nem, egy olyan sincs benne, aki teljes egészében megfeleltethető lenne egy valóságos személynek. Ilyen értelemben ezek nem létező alakok, nem valakiről másoltam őket, hanem öszeszedegettem karakterjegyeket, és élt bennem persze pár figura a saját környezetemből is, de ezek nem ők, hanem különböző emberekből összegyúrt alakok.

Lexi.hu: Az Akvárium egy szomorú, nyomasztó történet. Amikor ilyen szomorú témát dolgoz fel, nincs rosszkedve még egy ideig, miután feláll a számítógéptől? Hogyan hatnak Önre saját sorai?

T.K.: Ez egy szakma. Mint amikor egy színész játszik. Ha lejött a színpadról, otthon már nem rosszkedvű a családjával, mert az a foglalkozása, hogy eljátszik valakit. Nekem ez a szakmám, hogy történeteket írjak, ilyen értelemben benne élek a sztoriban, de nem azonosulok vele. Tehát ha a szereplőm haldoklik, akkor nekem azért nincsenek szomatikus tüneteim. Az ember azért ezt eltartja magától. Ez olyan egyensúly, hogy részt is veszek a dologban; amikor dolgozom, akkor maximálisan az enyém legyen, de egyébként van egy ettől független életem.

Lexi.hu: Beszélne a tankönyvírásról? Hogyan jött ez a dolog, már nem csinálja? Forgalmazzák még a könyveit?

T.K.: Ez egy egyszeri felkérés volt, Valaczka András szerkesztő keresett meg, aki a Tankönyvkiadóban dolgozott, és egyébként tanított is. Amikor őt megbízták ezzel a feladattal, akkor arra gondolt, hogy szeretne valakit bevonni, aki részt vesz a kortárs irodalomban, és kicsit más szemszögből látja azt. Arra kért, hogy minél frissebb anyagokat, lehetőleg kortárs szerzőket is szerkesszünk bele; legalább a nevek kerüljenek ki, találkozzanak élő írók nevével. Emellett az alapelképzelés pedig az volt, hogy olyan tankönyvet csináljunk, ami szórakoztató és vonzó, tehát izgalmassá teszi a tananyagot.  

Lexi.hu: Hányadik osztályosoknak szólt ez a könyv?

T.K.: Ötödik osztálytól nyolcadikig. Éveken keresztül rendkívül sikeres volt, nagyon sok iskola megrendelte, és a visszajelzések alapján mondhatom, hogy nagyon szerették a tanárok. Kicsit komolyabb felkészülést igényelt, mint a bejáratott, megszokott tankönyvek, de bőven megérte az erőfeszítést. Úgy látták, hogy a gyerekek a szemelvények alapján tényleg érdeklődnek, elkezdenek olvasni, és a könyvtárak is visszajelezték, hogy a felvetett, ajánlott könyveket elkezdték keresni. Az volt az elképzelésünk, hogy mint a filmelőzetesekben, csak egy-egy részletet mutatunk be, amelyek azért viszont önmagukban is értelmezhetők és élvezhetők.

Lexi.hu: Tanítanak még ezekből a könyvekből?

T.K.: Kifutott. Évek óta kevesebbet rendelnek belőle, mert nem került fel a hivatalos tankönyvlistára. Ha jól érzékelem, akkor ennek vége van. Nem tudom az átdolgozott változatnak végül mi lett a sorsa, és született-e döntés erről. 

Lexi.hu: Műfordítással már nem foglalkozik?

T.K.: Őszintén szólva pont azért hagytam abba, mert rettenetesen alulfizették. Műfordításból nem lehet megélni, a legtöbben másból próbálják azt luxust finanszírozni, hogy fordítanak, ami egy nonszensz. 

Lexi.hu: Nagyon sok a ponyva. Ön szerint a társadalom lett igénytelen, vagy a kiadók irányítják a közízlést?

T.K.: Akik Fejős Évát vesznek, azok valószínűleg nem az én könyvem iránt fognak lelkesedni. Nem ugyanaz a piac. Van egy nagy része az olvasóknak, akik ezeket képesek befogadni, és ők még ahhoz a réteghez tartoznak, akik egyáltalán valamit olvasnak. Van rá igény: gyorsan olvasható, örömet szerez, feloldja az érzelmi dilemmákat. Ennek persze megvan a közönsége, de ez a réteg valószínűleg más filmeket néz, mást fogyaszt zenében, és más típusú hangversenyre megy el. Különböző emberek. Nem arról van szó, hogy van egy szelet torta, és abból nagyobbat hasít ki az a fajta irodalom, és elveszi a közönséget, hanem más a közönség. Nekem ezzel nincs komoly bajom, de lehet, hogy én vagyok az, aki nem látja át mekkora baj van. Szerintem a szépirodalomnak megvan a saját olvasóközönsége. 

Lexi.hu: Ez nem is magyar sajátosság, mert nem csak itthon vezette az eladási listákat mondjuk A szürke ötven árnyalata, hanem mindenütt a világon.

T.K.: Menjen be a nagy könyváruházakba, és nézze meg, mi van kitéve. Annak a 90%-a nem irodalom, és a kirakott tárgyaknak nagy része nem is könyv, csak úgy néz ki. Különböző ajándéktárgyakkal feldúsított könyvnek kinéző, zenélő akármik.     

Lexi.hu: Ön mit olvas, kik a kedvenc szerzői?

T.K.: Most utoljára Péterffy Gergely: Kitömött barbár című könyvét fejeztem be, a könyhétre jelent meg. Itt van, még nem kezdtem el Egressy Zoltán: Százezer eperfa című könyvét. Háy Jánosnak minden művét elolvasom, mert nagyon érdekesnek és fontosnak tartom, de nem szívesen emelek ki neveket, mert igyekszem a kortársaimat figyelemmel kísérni, lépést tartani. Saját nemzedékemtől mindent elolvasok: Schein Gábortól, Rakovszky Zsuzsától stb. Felsorolhatnám az összes nemzedéktársam.

Lexi.hu: És még ott a rengeteg külföldi szerző...

T.K.: Az Európa, a Jelenkor és a Kalligram kiadványait mindig figyelem, a Magvető is sok kortárs külföldit ad ki. Igyekszem ezekből is válogatni, de már sokkal- sokkal nehezebb. Beszereztük nyárra a Jonathan Fraser-filmeket, hogy mind megnézzük, de ez is óriási feladat. Egy 2 éves kislány mellé már sok más nem fér az időbe.

Kép forrása: www.tothkrisztina.hu

Szerző:

Címkék:      

Hozzászólások