• Search
  • Menu

Angyal – II. rész

Nemrég múlt el a 2013-as karácsony. Nem igazán hatnak rám a reklámok és a mesterségesen előidézett tömeghangulatok, erre büszke vagyok, de a karácsony kivétel. Valamiért. Minden egyes karácsony estéjén eltölt a gyermeki nyugtalanság, keserédes, fájó öröm, régi emlékek íze és telek hangulata, valami sajgó szeretet, hiányérzet és melegség.

Néha igencsak high riskkel játszom – a pókeresek jobban le tudnák írni ezt a jelenséget. Szándékosan nem nevezem mentális folyamatnak, mert habár az, szinte semmi józan ész nyomát nem találjuk a döntésekben, csak valami hatodik érzék diktálta lökés, hogy EZT, MOST, ITT! Legtöbbször megéri.  

Mi ez, ha nem a Gondviselés? Vagy őrangyal?

Szeretném tudni, hogy még mindig az az egyetlen őriz, akiről a játszótéren meséltél, mama? Vagy ki tudja, már a hányadikat fogyasztom, mert mind agyvérzést kapott tőlem?!

Kibámulok az ablakon, és gondolatban visszapörgetem az időt. Látószögemben 3 narancssárga fényű utcai lámpa. Az ablakon megtörik a fényük, ha a függöny mögül nézem, óriási négyágú szélmalomnak tűnnek. Sőt, ha a szememet hunyorítom, a lapátok elmozdulni látszanak. Így játszik velünk a képzelet minden pillanatban. Csodálatos, hogy az ilyen tévedésekből születnek a legjobb dolgok.

Optikai csalódás. Egészen jó játék – már persze, ha nem vezetés vagy disznóvágás közben ér. Megszámlálni sem, nemhogy valaha is megköszönni tudnám, hányszor bocsátotta ezt rám jótékonyan valami rajtam kívüli, nálam magasabb rendű… Hm... Erő? Jobbik énem? Védekező mechanizmus? Esetleg egy angyal?

Esik, de langyos szél fújdogál, éppen csak simogat, mintha segíteni próbálna az időutazásban. Olyan este van, amilyet mindig is szerettem volna: nyugalom vesz körül, de nem érzem magam elhagyatva. Csend van, de mégis érezni az élet lüktetését – vajon csak azért, mert ismerem már a helyet, ahol élek? Repülőgépek folyamatos, távoli moraja, egy-egy elsuhanó autó, félóránként a vonat. De valahogyan mégis a csend és a béke dominál – hogy lehet ez? Ennyire elképesztően igaz az, hogy ami bennem van, azt és csakis azt vetítjük ki magunk köré?

Ebben a bársonyos, simogató békében sakktáblához hasonló kontrasztot képez a másik szoba. Hihetetlen, hogy tőlem nem egészen 5 méter távolságban valaki éppen a démonaival harcol. Csak egy fal van köztünk. Mind az 5 érzékszervem gátolva van abban, hogy felfogja a másik vívódását, mégis tudom, hiszen a fal nem akadály a léleknek. Fájdalmas, hogy éppen egyik őrangyalom vívja ádáz csatáját a saját ördögeivel. Nem segíthetek, ez az ő háborúja, semmi külső módszerrel nem lehet ebbe beavatkozni. Nagyon erős ellensége van, a függőség hálójában vergődik… Szinte nekem fáj a szégyene, kisebbségi érzése, lelkifurdalása és a mindennapi csalódása önmagában.

Mostanában egyik legfogasabb kérdés az életemben például az, hogy mit érdekel engem. Ez az ő csatája, az ő felelőssége – miért nyugtalanít? Egyáltalán, ez a fura teremtés mi céllal került az utamba? Vagy én miért kerültem az övébe?

Ismeretségünk teljesen hétköznapi módon kezdődött: beköltöztem az új kecóba, ő már itt lakott. Udvarias és formális bemutatkozás, pár napig mindig azzal kezdtük, hogy újra bemutatkoztunk egymásnak, mert folyton elfelejtettük egymás nevét. Azt azonban első látásra éreztem, hogy ő egy nagyon jó ember, csak úgy árasztotta a biztonságérzetet maga körül.

Szabályos arcvonásait vörösesbarna szakáll övezi, zöldeskék szeme hazája, Írország egétől kölcsönözhette színét. Ami felkeltette a figyelmemet, az az, hogy hátborzongatóan hasonlít a templomi festményeken látható felnőtt Jézusra. Még a szakmája is jézusi. Ácsmester. Kuncogtam is magamban ezen eleget, persze sohasem fogom elmondani neki. Olyan 36-37 körülinek gondoltam – a szeméből, a tekintetéből árad a sokat tapasztalt élet bölcsessége, és teljesen mentes minden fiatalos arroganciától. Tudod, a fiatal szingli pasiknak mindig van egy olyan vadászó hozzáállásuk; méregetik a potenciális partnert, esetleg erejüket, tudásukat fitogtatják, pezsegnek – nem érezni azt a nyugodt stabilitást, ami egy érett lélek sajátossága. Ez a Jézus-arcú férfi egy megállapodott családapa tartását és nyugalmát sugározta; csodálkoztam is, mit keres itt. Mindig egy olyan meleg szeretetet hallottam kicsengeni a hangjából, és annyira nyugtató volt a jelenléte, mintha hazaérkeztem volna. Helyesnek bizonyult a megérzésem; még akkor is mellettem állt, mikor ott sem voltam. Nem lehetett olyan őrült ötletem, amit ne helyeselt volna; ha egyet szóltam, ő kettőt csinált belőle. Később kiderült, 5 évvel fiatalabb, mint én, de addigra már annyira megvolt mindenki szerepe a másik lelkében, hogy továbbra is úgy éreztem őt, mint egy póttatát, ő meg olyan szeretettel vett mindig a szárnyai alá, akár a kotló a csibéjét.

Hidd el, nem idealizálom, és ne csodálkozz azon, hogy elkezdtem vonzódni hozzá; annyira, hogy egy időben semmi másra nem tudtam, illetve nem is akartam koncentrálni, csak arra, hogy hogyan lehetne ezt az érzést földies mivoltában kimutatni és megélni. De az égiek odafent nem úgy döntöttek, ahogy én. Ami ezután következett, az egy érthetetlen huzavona, macska-egér játék, játszmáról játszmára cserélődő szerepekkel. Ahányszor azt gondoltam: na végre, most már biztosan beteljesül, amire vágytam – akkor hirtelen minden hátraarcot vágott, és elkezdett a másik irányba mutatni, azaz: tévedés, nem lesz itt bazi nagy roma lagzi. De még egy csók sem csattant el – illetve baráti puszi igen. Arra meg olyan ijedt arcot vágott, mintha tökön rúgtam volna, így a következőkben megkíméltem az ilyesfajta megrázkódtatásoktól. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ő egyike azoknak az embereknek, akik azért küldettek hozzánk, hogy átsuhanva életünk pár napján, megmutassanak valami fontosat, amiről nélkülük nem vettünk volna tudomást. Néhány lemezt kicserélnek az adattárolónkban. Ha pedig eljön a nap, el kell őket engednünk. Óriási a gyász, az értetlenség, az űr a lelkünkben, pedig kaptunk valamit. Egy új jellemvonást. Vagy csak egy másik nézőpontot, ami később életmentő lehet.

Itt volt ez a beteljesületlen szerelem. Legősibb ösztöneink egyike, akkora erő, hogy minden józan észt és korlátot elsöpör az útból. Olyankor nincs határ a képzeletnek, nincs gátlása a viselkedésnek, és semmilyen áldozat nem tűnik nagynak. Nem arra volt hivatva, hogy része legyen az életemnek – most már értem, hogy miért: ha megtörtént volna, újabb kudarc, csalódás és seb ért volna. Akkor vele együtt én is vívhatnám a szélmalomharcot, ami kezdettől kudarcra van ítélve, hiszen hogy nyerhetném meg én azt a háborút, aminek a hadvezére vesztes? Ráadásul csak azért vesztes, mert igazából nem is akar győzni. Mert ez a világ idegen számára, ő ott van otthon, ahol kábultan bukdácsol önmaga romjai között. Nem tud, de igazán már nem is akar a napfényes tisztásra lépni. Az ő világa a sűrű erdő, fojtogató liánok, kábító gőzt kibocsátó húsevő virágok, amik szépek és csábítóak addig, amíg el nem éred azt a közelséget, ahonnan már nincs visszaút. Amikor már bekebeleztek, nem számít, mit gondolsz, akár tudomásul is veheted, hogy ez nagyon rossz választás volt. Mert már mindegy.

Azóta tisztelem mérhetetlenül, amióta – akarata ellenére – megismertem jobban. Akkor tudtam felmérni, mekkora önuralom kellett ahhoz, hogy minden vonzódás ellenére távol tartson magától. Tudom, hogy tudatosan tette. Tudom, hogy megpróbált más lenni, de csak addig jutott el, hogy a jelenlétemben uralkodott a szenvedélyein. Nem bírja hosszú távon, és jól tudja, hogy egy párkapcsolatot nem bírna megtartani. Sem anyagi, se morális tőkéje nincs ahhoz, hogy bevállaljon egy nőt az életébe. Hamarabb kiismert engem, mint én őt, és látta, hogy az én utam nem arra tart. Tudta, hogy én mit akarok, és hogyan. Sokkal tisztábban látott, mint én. Ahhoz meg túlságosan mélyen tiszteljük egymást, hogy alkalmilag összefeküdjünk. Azt ezek után már nem lehet. Mert már kialakult a szeretet, a törődés, egyikünket sem hagyná hidegen a másik, és sosem találnánk nyugalmat.

Viszont ha ez a fura alak nincs a közelemben, nem mondanám, hogy nem épültem volna fel, de mindenesetre fényévekkel lassabban. Akkor került az életembe, amikor a kimosott és kicentrifugált szarnál is gyengébb voltam. Magányos voltam, és fogalmam nem volt, hogy mit, merre, hogyan lépjek. Akkor éppen arra volt szükségem, amit tőle kaptam. Még beszélni is ő tanított; ültünk a kis udvaron, és addig ismételte velem a szavakat, ameddig elég angolul nem szólaltam meg. Látszólag őt is feltöltötte az apáskodás, én meg egy kis szeretetbuborékban éreztem magam ilyenkor. Motivált, folyamatosan sarkallt, hogy többet és többet lépjek, mindig előre, jobban, folyékonyabban, erősebben, több önuralommal. Még csak nem is tudott róla. Példakép volt nekem: a nyugalmával, a látszólagos egyensúlyával, amiről akkor még nem tudtam, hogy egy széthulló élet nemtörődömsége. Látod,mit tesz az áldásos rózsaszín köd?

Gondolj, amit akarsz, de biztos vagyok benne, hogy Te, kívülálló, ezt teljesen másként látod. Nem haragszom Rád, ez természetes, hiszen ezt csak én éltem meg, csak én éreztem. Ameddig nem értettem őt egészen, addig nem fért a fejembe, miért van az, hogy ennyire tökéletesen szót értek vele, és mégsem szánták nekem az égiek. Mindenben tökéletesen kiegészítjük egymást. Olyan, akár a másik énem, férfiváltozatban. Úgy vonz, mint a bűn, pedig első látásra semmi feltűnő nem volt benne, ráadásul rajta is minden jelét láttam annak, hogy ez kölcsönös. Nekem csak hosszú hetek alatt sikerült megérteni azt, amit ő pillanatok alatt fel tudott mérni.

Amikor megértettem, miért nem hagyta, hogy bármi is megtörténjen – a csalódást mérhetetlen tisztelet és hála váltotta fel lelkemben. Akkor értettem meg igazán, mekkora lélek ő! Mennyi önuralmába kerülhetett így megtartóztatni önmagát, plusz még engem is nevelgetni kellett, anélkül, hogy megbántott volna. Tőlem, a bolondos szeleburditól lehetett volna ott bármi. Mekkora bölcsesség az, amivel előre látta, hogy el fog jönni az idő, amikor megértem. Bízott bennem, és szerintem azt is tudja, hogy azóta még nagyobbat nőtt a szememben. Mekkora a valószínűsége annak, hogy véletlen legyen az, hogy akkorra kezdtem látni, érteni, ismerni őt, amikor már elég erős voltam? Amikor már a szingliséget nem magányként fogom fel, hanem tudomásul veszem, hogy ez is egy korszak az életemben. Sőt, elég normális állapot, vígan élek benne.

Milyen jó, hogy volt valaki, aki a lelkemet melengette akkor, amikor csapzottan, megviselve menekültem a saját érzéseim elől! Elém varázsolt egy másik ideált, és éppen addig tartott a varázslat, amíg elég erős nem lettem hozzá, hogy magam törjem meg, minden fájdalom nélkül. Tudom, hogy csak az ő jóvoltából lett ez így, hogy újabb sebek helyett erősebb és józanabb lettem. Ahogy Hamvas Béla nevezi ezt: ÉBEREBB. Ma már tudom,hogy az én utam másfelé tart, más emberek közt kell lennem, mások a barátaim. Meghökkentett, de meg is nyugtatott első pár reakciója, amikor új barátaimmal egyre erősödött a kapcsolat, egyre gyakrabban látogattak. Szemmel láthatóan zavarta, nem tudta hova tenni magát az új szerepben, hogy ő most csak lakótárs a barátaim között. Szóba kerültek pasik, randik, hódítások, újabb terveim, többek között az is, hogy máshová akarok költözni, a barátaimmal közösen. Pár napig nagyon hűvösen és kimérten beszélt velem, csak a nagyon általános dolgokról, és este soha nem ült többé velem. Megadtam neki ugyanazt az időt és türelmet, amit annak idején ő adott nekem, eméssze csak meg nyugodtan. Persze végig éreztettem vele, hogy azért attól még a barátja vagyok. Egyszer meg is hívtam, jöjjön velünk. Gondolkodás nélkül nemet mondott, én meg sírtam-nevettem belül.

Mára már teljesen „férfiak egymás közt” típusú kapcsolatban vagyunk. Lelki kezem elengedte lelki kezét, lelki lábaim kinőtték azt a lelki járókát, amit saját maga ácsolt nekem a lelkével. Mégis, annyira jólesik, amikor látom a szemében a szeretetet csillogni. Büszke rám, minden újabb sikeremet szinte a sajátjának érzi, és tudod, joga van hozzá, nagyon sokat kaptam tőle ahhoz, hogy a mostani formámban legyek. Soha nem mondta ki, de a szem, a tekintet, a gesztusok a nyelvnél ékesebben szólnak. Újra Hamvas szavaival kell élnem: az igazi lényeget sem megérteni, sem megnevezni, csak megérezni lehet. Pillanat töredékéig, de őserejű nyomot hagy az eléggé nyitott lélekben – és tévedhetetlen. Mindig a valóságot mutatja. Nem is ez a jó szó, mert nem e világi, múló-változó valóságunk villan meg olyankor. Nem az, ami tudatunk szerint valóság, hanem ami valódi.

Ez most van, a jelenben. Lassan eljött a március. Kellett ez az idő ahhoz, hogy ennyi gondolat, érzés, élmény színes, kavargó karneválja fekete-fehér sorokba rendeződjön.

Tudom, hogy ez az állapot csak mostani – ki tudja, mit hoz még a jövő. Ki tudja, mivé válok még az elkövetkezők hatására. Mostanában ez vagyok: ilyen, ekkora, de már tudom,hogy – akárcsak az okostelefon – folyamatosan meg kell újulni. Adaptálódni az új idők új igényeihez. A cél valahogy az kellene legyen: a régit nemcsak felülmúlni, hanem beépítve tökéletesíteni. Ezt csak úgy lehet, ha minden régi változat legjobb tulajdonságait szervesen beépítjük az alapszerkezetbe.

Mostanában ideköltözött egy madár a környékre. Sosem látom, csak hallom. Mindennap alkonyat után rázendít, és hajnalig el sem hallgat. Szívfájdító, hosszú trillákat dalol. Különös kotta szerint játszik, egyedi, de valahogy nosztalgikusan otthonos. Hasonlít a rigó rikkantására, de fülemüle- és pacsirtahatásokat is érezni a dallamban. Annyira a Kárpátok sétányt idézi, ahol felnőttem, hogy a torkom elszorul, ahogy hallgatom. Bárki is a zeneszerző, engem nagyon eltalált. Talán az égi karmester azt akarja, hogy igenis emlékezzek, fájjak, felidézzek?

Mindennap megpróbálok legalább egy percig emlékezni arra, amit mama mesélt 1981-ben, a Kárpátok sétánya napsütéses játszóterén. Azt, hogy mindenkinek van egy őrangyala, aki nemcsak karácsonykor jön el ajándékot hozni, hanem minden nap minden percében elkísér. Majd én észreveszem, elfogadom...

 

Szerző: Nomi

Fotó: graphics99.com

 

Szerző: