• Search
  • Menu

Lepkelámpa – II. rész

Kell nekünk boszorkány? És ha kell, akkor mégsem gonosz? Mi a különbség a tündér és a boszorka között? Mi van, ha nincs is, csak attól függ?

Akkoriban éppen hatalmas önmegvalósító lázban égtem, kerestem magamat, azt, hogy mire vagyok képes, meg hogy miért éppen arra. Miért születtem, miért oda és úgy, mit kell nekem ezzel csinálni? Miért ilyen típusú pasival gabalyodtam össze, és ha pár hét múlva nem tudom elviselni, akkor milyen lesz a következő?!

Órákig tudtunk beszélgetni erről, nem egyszer parázs vitába bonyolódva. Nekem mindig is fontos volt a lelki élet, de ugyanolyan fontos a földi is. 50-50%-ban, állandóan egymáson felülemelkedve pörögnek bennem ezek az indíttatások. Ha vizualizálom, akkor egy tengerimalacnak való karikát tudok elképzelni, folyamatosan le, fel, oldalra, középre, szétömlő és összehúzódó 2 színű higannyal töltve. Örökmozgó, nem tud megállni, ahogy valami kezd leülepedni az aljára, rögtön ömlik rá a másik felülről, az elsőt újra felkavarva.

Akkoriban nagyon fontos kérdés volt nekem az, hogy miért van szinte mindenkinek boldog és stabil párkapcsolata, és hol marad már az én párom?! Mi kell hozzá?Szépség tuti, hogy nem, ha a kancsi és kövér szomszédasszonynak olyan férje van, akit kenyérre lehet kenni, és ráadásul szemmel láthatóan a férfi van oda jobban a nőért. Pénz? Akkor miért van a földönfutó koldusnak is párja? Általános műveltség? Akkor már nem volna párkapcsolat a földön. Türelem? Tisztelet? Ezek nem maradhatnak meg egyirányúan, csakis oda-vissza működnek. Próbáltam türelmet gyakorolni olyankor is, amikor már régen nem kellett volna – az lett belőle, hogy úgy szívódott el az életerőm, mint a pilates labdából a levegő. Minden sztori úgy végződött, hogy hanyatt-homlok, köszönés nélkül menekültem el onnan. De hát mi lehet velem? Mi a baj? Mi hiányzik? Már abba is kezdtem beletörődni; lehet, hogy „rossz” vagyok, és nem tudok szeretni. De akkor hogy is élhetnék?! Ha nem szerettem, és ha nem hittem volna, már régen nem lennék életben. Sőt, tudom, érzem, hogy a hitem csakis a határtalan szeretetből és életigenlésből adódhat. Magammal is nagyjából rendben vagyok, talán ezért is léptem mindig tovább, éreztem, hogy nem tehetek erőszakot magamon, nem járhatok olyan úton, ami a magam megnyomorításával jár. Én nem szeretem szembe köpni magam. Akkor inkább még egy átsírt éjszaka, az elmúlik, a lélek meggyógyul, de ha a saját arcomba kell köpnöm, az sokáig mar, és hegeket hagy. Savas, nyúlós és büdös a rossz lelkiismeret nyála. Sajnos ezt is onnan tudom, hogy előfordult már ilyen helyzet párszor. Nagyon fáj, és nincs is rá garancia, hogy nem fog többé előfordulni. Még mindig csak ember vagyok.

Mindig magamban keresem a megoldást, tudom, hogy ott kell megtalálnom: miért kellett ezt az utat járnom? Valamit biztosan meg kellett oldani, de azt sem tudom soha, hogy megvolt-e már a nagy vizsga, vagy csak most készítenek rá.

Rodica szerint én egy született harcos vagyok, és nekem nagyon nehéz társat találni. Meg barátokat is. Kevés az, aki hasonló rezgésszinten él, és hasonló energiával rendelkezik – pedig sajnos csak akkor tudunk megmaradni egymás mellett. A sok szerencsétlen választás szerinte annak az eredménye, hogy ellenállhatatlanul vonzom az energiavámpírokat, akárcsak a lámpafény az éjjeli lepkéket. Ha túl közel kerülnek, nem élhetik túl a találkozást, veszniük kell, elégnek. Ezt ők is érzik, ezért arra gondosan vigyáznak, hogy ne kerüljenek annyira közel, hogy a lámpa fénye elégesse őket. Csak éppen annyira dongják körül a lámpát, hogy a fényét el tudják venni. Hatalmas sötét testük útját állja a fénysugaraknak, nem tudnak tovább ragyogni, és ha nincs védőburok a lámpán, egy szárnysuhintás akár végzetes is lehet. A láng kialudhat, és ki tudja, mikor kap újra egy jótékony szikrát, amitől újra fellobbanhat.

A buta lepkék, persze, nem tudják visszagyújtani, amit eloltottak. Nem tehetnek róla, egyszerűen csak így vannak megalkotva. Amikor már mindent elvettek, amit lehetett, odébbállnak, mert visszaadni semmit sem tudnak. Elindulnak a következő fényt keresve az éjszakában. Ilyenek az energiavámpírok. Ahhoz nincs erőforrásuk, hogy adjanak, de ahhoz, hogy töltekezzenek, folyamatosan valaki másra van szükségük. Egy ideig még köröznek a lámpa füstölgő parazsa körül, a fényt keresve, majd lomhán elhúznak a végtelen éjszakába. A kis mécses meg ottmarad árván, fényétől megfosztva. Egy darabig még füstölög, próbálja megőrizni ragyogása melegét, azután az is kihűl. És már nem dongja körül egy szúnyog sem.

 

Folytatása következik. 

 

Szerző: Nomi

Szerző: