• Search
  • Menu

Cibere vajda és Konc király küzdelme

Néhány napja alig tudom utolérni barátnőmet, aki varrónő Szegeden. Azt mondja, elfoglalt, sorra adják a kuncsaftok a kilincsét egymás kezébe. Gazdasági válság ide, hideg és gázhiány oda, az emberek készülnek a farsangra, ami Vízkereszt után beköszöntött. A bálok, vígasságok kezdete már itt van a nyakunkon.

Nemcsak a báli szezon kezdődik ilyenkor a kötelező elegáns báli ruhákkal, hanem az álarcosbálok is, maszkos mulatságok mókával, kacagással, jelmezzel.  A farsang szó hallatán szinte mindenkiben az álarcosbálok csalfasága, a táncos mulatságok hangulata, a jelmezes felvonulások színes kavalkádja, evés-ivás, bőség, móka, kacagás elevenedik meg. Ez a változó hosszúságú ünnep egészen a nagyböjt kezdetéig tart, és bár valójában nem kötődik hozzá fontos vallási ünnep, azonban jelentős néphagyományokkal rendelkezik. Farsang ünnepe eredetileg a pogány időkből származik, a tél temetése, a tavasz eljövetelének ünnepe volt. A tavasz eljövetele, a bőség, az újjászületés, a fiatalok szexuális beavatásának, az eljegyzések és a házasulandók ünnepe lett. Mindenki kifordulhat magából, hiszen a maszk mindent eltakar. Azonban léteztek olyan népcsoportok is, ahol ebben az időszakban emlékeztek meg a halottakról, gyakran maskarás szertartás keretében. A maszk a gonosz, rontó szellemek elriasztására, megtévesztésére szolgált, és a termékenységet is biztosította. A maszkba öltözött emberek az ősök mitikus képviselői voltak. Ezek az álarcos felvonulások aztán a középkorban tovább éltek, azonban az „erkölcsös” 16. és 17. században a bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották. A farsang, illetve a karnevál elnevezés és a szokások német és itáliai hatásra utalnak. Elterjedése valószínűleg három területen különbözőképpen történt: másként a királyi udvarban, és másként a városi polgárság vagy a falusi lakosság körében. A királyi udvarban jelentős volt az itáliai és a francia hatás, míg a másik két szinten a német hatás érvényesült leginkább, de fellelhetők pogány germán vagy éppen ókori görög, római motívumok is. Már az ókori Rómában is rendeztek álarcos felvonulásokat, zenés táncos mulatságokat, úgynevezett Saturnalia ünnepeket (Szaturnusz isten tiszteletére), amelyek egy hétig tartottak. Ezek az ünnepségek egykoron véresek és tragikusak voltak. Az ünnepségek királyát sorshúzással választották ki, aki azzal a tudattal élte le életének hátralévő idejét, hogy ő az ünnepség királya, mindenki engedelmeskedik neki, ám a Saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával véget ért a zűrzavar ideje, és megszületett az új rend. A szegényeket megvendégelték, ilyenkor tartották a gladiátorviadalokat. A keresztény egyház évszázadokig üldözte a farsang pogány szokásait (az ördög ünnepének tartották), azonban kiirtani nem bírta, ezért, hogy igazodjon a nép kívánságához, kénytelen volt ebben az időszakban a kánai menyegzőről megemlékezni. Ezzel magyarázható, hogy a hívő embereket követve a lakosság is ezen időszakban tartotta a lakodalmak többségét. Az év ezen időszakában vezették be az eladó lányokat, illetve a házasulandó fiatalembereket a társaságba. A párválasztás, a társasági élet szempontjából jelentős időszak ez. Magyarországon is rendeztek farsangi mulatságokat már Mátyás király korában is, melyek Beatrix királynő miatt itáliai minták szerint, álarcos mulatságok voltak. A farsang legjellemzőbb eseményei az alakoskodás (busójárás, különféle állatalakoskodások), dramatikus játékok (lakodalmas játék, betyárjáték), táncos mulatságok a közösségi helyeken, adománygyűjtő felvonulások, termékenységvarázslás, a böjt és a farsang tréfás küzdelme (Cibere vajda és Konc király) csatája. Cibere vajda neve a böjti ételt (cibere), Konc király pedig a húsos, zsíros ételeket jelképezi. Vízkeresztkor és húshagyókedden megküzdöttek egymással, első esetben Konc király, másodízben Cibere vajda nyerte a párviadalt, melyet a farsangi szokások keretében – tréfás küzdelemként – szalmabábokkal is eljátszottak. Az alakoskodás magával hozta a népi színjátszás kialakulását is. A dramatikus játékokban a korok olyan tipikus alakjait keltették életre, mint a cigányember, betyár, koldus, menyasszony, vőlegény. Kedvelt szórakozás volt a férfi-női szerep- és ruhacsere is.

A különböző szakmák és céhek báljai mellett rendeztek bált az asszonyoknak és a gyermekeknek is. Népszerűek voltak a batyus bálok, ahova a résztvevők maguk vitték az ételeket, italokat.

A farsangi mulatságok csúcspontja a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap. Számos városban ekkor rendezik meg a világhírű karneválokat (Rio de Janeiro, Velence). Magyarországon ezt az időszakot „a farsang farkának” nevezik, legnevezetesebb eseménye a mohácsi busójárás. A busójárás népszokás eredetére két magyarázat is kialakult: az egyik a törökök kiűzése, a másik a télűzés. Az egyik legenda szerint a török hódoltság miatt a sokácok lakta Mohács sanyargatott lakói a közeli Mohács-szigetre menekültek. Látomásuk volt a tábortűznél, ahol egy öregember megígérte, ne féljenek, nemsokára jobbra fordul a sorsuk. Hamarosan megjelent egy délceg vitéz, aki azt javasolta nekik, hogy öltsenek maszkokat, és az éj leple alatt, a Dunán átevezve hatalmas zajt csapva ijesszék meg a törököket. Akik természetesen elmenekültek a szörnyek elől. A másik változat szerint a telet akarták elijeszteni az álarcos emberek. Farsangvasárnapkor a hagyományos ruhába öltözött busók a szigetről ladikon elindulva kelnek át a Dunán, majd a busófelvonulás következik a Koló térről a főtérre. A busómenet általában három csoportból áll. Az első csoportban felvonulók kifordított bundát, faálarcot viselnek, kereplőt forgatnak, és hatalmas kürtöt fújnak, a második csoportban lévők nem viselnek ijesztő kellékeket, a harmadik csoportot pedig a bekormozott arcúak alkotják, ők cipelik a szétszórandó hamut, amivel bemaszatolják a bámészkodók arcát. A ceremónia legvégén koporsót eresztenek a vízre, és máglyát gyújtanak a főtéren, ahol egy szalmabábut égetnek el, ami a tél szimbolikus halálát jelenti. Az ünnepség az évek során hatalmas kulturális rendezvénnyé nőtte ki magát kirakodással, fellépő népzenei együttesekkel, táncosokkal, táncházzal, ijesztgető álarcosokkal.

Farsangfarkának nevezetes napjain szokás volt még, hogy a legények kalapjukra tűzték a kiválasztott lányok bokrétáját, farsanghétfőn az asszonyok farsangoltak, amikor korlát nélkül, férfi módra, ehettek-ihattak, mulatozhattak, húshagyókedden pedig szalmabábú alakjában elégették a telet.

Húshagyókeddet követi a hamvazószerda, ami a 40 napos böjt kezdete, de a szigorú önmegtartóztatást szerencsére megszakítja még a torkos csütörtök, amikor elfogyaszthatjuk a farsangról megmaradt finomságokat. Ennek a modernkori változata a néhány éve bizonyos éttermekben elterjedt, e napra kedvezményt biztosító rendezvénysorozat.

Ami viszont biztos mindenkinek megelevenedik a farsang szó hallatán, az álarcosbálok, a táncos mulatságok, a jelmezes felvonulások fergeteges hangulata. Ez az ünnepi hangulat nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát is évről-évre átjárja. Dél-Európában az év egyik legnagyobb ünnepe volt a múltban is a farsang, hiszen az álarc leple alatt büntetlenül, nyíltan ki lehetett mondani dolgokat. Velencében a Szent Márk téren rendezték a karnevált, már István napjától kezdve. A velencei karneváli maszkok olyan népszerűek voltak Európa többi országában is, Magyarországra Mátyás király korában Olaszországból hozatták az álarcokat, ruhákat. Mára idegenforgalmi látványossággá vált a velencei karnevál, misztikus maszkjaival, csakúgy, mint a rioi karnevál a szambaiskolákkal, feldíszített kocsik felvonulásával. Az iskolák már a karnevál elteltével elkezdenek készülni a következő évi felvonulásra, új ruhák, újabb kreációk megalkotására. Spanyolországban a Sebestyén-napot, míg Rómában csakis a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak, illetve karneválnak. Párizsban álarcosok egy kövér ökröt vezetnek körül a városban, s ezzel fejezik be a farsang ünnepét, míg Németországban a kiemelkedő farsangi mulatság, az ún. Narrenfest, azaz bolondok ünnepe.

A farsang elengedhetetlen velejárója, kedvelt finomsága a farsangi fánk. Magyarországon a fánk a 19. században terjedt el, a Dunántúlról kiindulva vált az egész országban közkedvelt farsangi finomsággá. A fánkhoz hasonló süteményt már II. Ramszesz korában is sütöttek, a domborművek tanúsága szerint. Azonban a fánk nemcsak az ókori Egyiptomban volt kedvelt étek, hanem több vallás kultikus életei között is megtaláljuk. Elterjedését Marie Antoinette királynénak köszönhetjük, aki egy farsangi álarcosbálról megszökve a tömegben egy mézeskalácsos mestertől vásárolt egy fánkot. Annyira megízlett neki a fánk, hogy ettől kezdve a királyi lakomák kedvelt finomságává vált.

Kép forrása: mohacsibusojaras.hu

Szerző: