• Search
  • Menu

Tökéletes, vagy elég jó- Ditch perfectionism, YOU ARE GOOD ENOUGH!

„Ha először saját magunkat akarjuk megjavítani, hogy elinduljunk megvalósítani az álmainkat, soha nem érjük el a paradicsomot. Ha viszont elfogadjuk minden hibánkat – és ennek ellenére hisszük, hogy megérdemeljük a boldog életet – akkor szélesre tárunk egy hatalmas ablakot, amely beengedi a Szeretetet az életünkbe.” /Coelho – Valkűrök/ (saját fordítás a könyvből)

Tegnap egy New York-i kollégámmal volt telefonhívásom. Nem emlékszem hogyan milyen apropóból, de a perfekcionizmus és az „elég jó” fogalma került szóba. Ez a téma már jó ideje foglalkoztatja a fantáziámat – perfekcionistaként talán nem véletlenül – úgyhogy majdnem egy évvel az utolsó blog bejegyzésem óta, újra klaviatúrát ragadtam, hogy írjak.

Először is: neked mi jut eszedbe ha azt mondom perfekcionizmus? Te hogyan látod a tökéletességre való törekvést? Mit gondolsz róla?

Számomra a tökéletességre való törekvés olyan mint egy nagyon nehéz hátizsákot cipelni és közben egy délibábot üldözni egyre fáradtabban és fáradtabban. Hogy honnan veszem ezt? Évekig üldöztem valami megfoghatatlant egy kövekkel megrakott képzeletbeli hátizsákkal a hátamon… és hidd el nekem a hátizsák csak egyre nehezebbé és nehezebbé vált. Úgyhogy úgy döntöttem ideje letennem, mert elég volt. Elég volt és változtatni akartam.

Mióta az eszemet tudom kényszeresen tökéletes akartam lenni és tökéletességre törekedtem a életem minden területén. A kapcsolataimban, a munkámban és mindenben, amit elkezdtem vagy amit pont hogy nem kezdtem el. Számomra a perfekcionizmus egyet jelent a hibák teljes mértékű kizárásával.

Látod már miért mondtam, hogy olyan mint egy délibábot – valami elérhetetlent – kergetni?

Ahogy írok, visszagondolok a tengernyi elszalasztott alkalomra:

Hány esetben menekültem el egy beszélgetéstől, szituációtól, lehetőségtől, mert lebénított a félelem, hogy nem vagyok elég tökéletes?

Hány alkalommal nem vágtam bele egy tevékenységbe, sportba vagy  kezdtem el egy tanfolyamot azért, mert attól féltem, hogy valami új elkezdésével valaki azon kap rajta, hogy valamit nem tudok?

Hány esetben ködösítette el az agyamat a „Mi lesz ha hibázom vagy mi lesz ha rossz döntést hozok” kérdése addig a pontig, amíg agyam labirintusában találtam magam és nem láttam mást körülöttem csak akadályokat?

A kiutat keresve nem segített, hogy láttam milyen hibákat követtek el a számomra fontos emberek (a szüleim, a rokonok, a barátok).  Végül pedig a szüleim válását megélve a hibák a katasztrófa szintjére nőttek a fejemben. Minden áron menekülni akartam előlük. Messzire! Nagyon messzire!

Naivan úgy gondoltam, hogy ha tökéletes vagyok akkor velem nem fog az előfordulni, ami másokkal, senki nem fog elutasítani, senki nem fog piszkálni, bántani és mindenki szeretni fog. Úgy hittem ebben – olyan naivan – ahogyan hinni csak egy gyermek tud.

A perfekcionizmus délibábját üldözve:

Gyakran szabtam magas – néha elérhetetlen – elvárásokat magam és másokkal szemben … amelyek csalódásokhoz, frusztrációhoz vezettek. Majd szomorúan vettem tudomásul, amikor azok emberek, akik nem akartak vagy tudtak ezeknek az elvárásoknak megfelelni, kiléptek az életemből.

Csapatmunka helyett inkább egyedül szerettem dolgozni … ennek köszönhetően sokszor éreztem magam magányosan, elszigetelten és túlterhelten.

Azzal, hogy nem hagytam helyet a hibázásnak … rengetegszer ragadtam a bele a túlanalizálás mocsarába és inkább halogattam, nem döntöttem vagy léptem tovább.

És hogy a tökéletlenségemet elfedjem, ritkán nyújtottam ki a kezem, hogy segítséget kérjek …

Azzal, hogy senkinek nem akartam csalódást okozni

Nem álltam meg.

Nem pihentem.

Nem mondtam nemet, akkor sem amikor nagyon akartam.

Nem kértem, amikor szükségem lett volna rá.

És nem magamat, hanem másokat helyeztem előtérbe.

A perfekcionizmus egyik mellékhatása, hogy rengeteg energiát emészt fel, hiszen úgy próbálsz tenni mintha… Mintha mindig minden tökéletes lenne.

Visszanézve most már látom miért éreztem magam fizikailag és mentálisan kimerülve majdnem két év babysitterkedés után. Ha foglalkoztál mar gyerekekkel akkor tudod, hogy velük a tökéletességre való törekvést nyugodtan kidobhatod az ablakon. Te tervezel, és a gyerekek döntenek, rendszerint nem úgy és akkor amikor te szeretnéd. Véget nem érő történet. Abban az időben nem álltam meg, hogy megkérdezzem magamtól mi is zajlik  bennem vagy körülöttem, csak az elvárásoknak akartam megfelelni, amelyeket saját magamnak kreáltam. Nem ismertem magam annyira, mint ma és ennek eredményeként életem egyik legjobb leckéjét tanultam meg (plusz kaptam egy blog témát).

Csak néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem jobban belemerülni az önismeretbe és mélyebbre és mélyebbre ásni magamban jöttem rá, hogy az életünk egy soha véget nem érő, befelé tartó spirál és mindig lesz valami felfedezésre váró, valami “fixálni való”. Szomorúan kellett belátnom, hogy SOHA nem leszek tökéletes akkor sem ha még 200 évet élek. Habár úgy éreztem magam mint egy gyerek akitől elvették a kedvenc játékát, végre megálltam és elgondolkoztam.

Azóta azon dolgozom, hogy „Elég jó” legyek. Egy „elég jó” kolléga, egy „elég jó” barátnő, egy „elég jó” testvér, de mindenek előtt szeretnék „elég jó” lenni a saját „elég jó” elvárásaimnak.

És most te következel!

Írj 3 dolgot, amit ma megtehetsz, hogy elég jónak érezd magad.

Engedd el az összes „kellenét” és „szükségest” és tölts magaddal és a listával legalább 5 percet.  

Végy egy mély lélegzetet és mondd ki hangosan ELÉG VAGYOK!

“If what we want to do is heal ourselves first, so that then we can go in search of our dreams, we will never reach paradise. If, on the other hand, we accept all that is wrong about us – and despite it, believe that we are deserving of a happy life – then we will have thrown open an immense window that will allow Love to enter”. /Coelho/

Yesterday I had a business call with a colleague in our New York office. I do not remember the full conversation, but we talked about perfectionism vs. good enough. This topic has been on my “to-do-list” for ages – as a perfectionist no surprise there –, so almost a year after my last blog post let me share my thoughts with you.

First of all, tell me what perfectionism means to you? How do you see it? How do you feel about it?

For me perfectionism is like carrying a heavy backpack and chasing a mirage getting more and more exhausted. How do I know it? I was chasing that mirage for years and years… And trust me! That backpack just became tougher and heavier to carry, so I decided to release it. It was enough and I needed change.

Since my early childhood, I desperately endeavoured to become perfect and reach perfection in each and every area of my life. In my relationships, in school, in my work and in every activity I have done (or have not done). Perfectionism for me comes with making ZERO mistakes. Do you see now why I told that straining for perfectionism is like chasing a mirage, something unreachable?

Writing this blog post I have been thinking about all those missed opportunities:

How many times I escaped from conversations and situations because I was paralysed by my fear that I am not perfect enough?

How many times I did not start an activity, sport or course, because I was scared to “be caught by somebody” not knowing or doing something in the right way?

How many times my mind was blurred by the “what-if-I-make-the-wrong-choice-or-decision?” question until I found myself in the labyrinth of my mind seeing only the obstacles around.

Trying to find the way out, it did not help that I saw all the mistakes my parents, relatives and friends around me made and finally living through my parents’ divorce, I magnified mistakes to the level of disaster. I just wanted to run away from them… Far, far away!

Naïvely I believed that if I am perfect, that will never happen to me, nobody will reject me, nobody will pick on me and the world will love me. Yes, the whole world and yes, I believed that as naively as a child can.  

As a result of chasing the mirage of perfectionism:

I set very high – sometimes unachievable –  standards … that led to disappointments.

I had super high expectations towards myself and others … and got easily frustrated when they did not want to live up to those standards and then I became sad when those people stepped out of my life. 

I rather worked by myself instead of teams … so many times I felt isolated and overwhelmed.

I left no room for error … so I got stuck in analysis paralysis, delaying stepping forward or make a decision.

And…to hide my imperfection, I hardly opened up my arms and reached out to ask for help … so I did not feel connected.

Also I did not want to let anybody down, so

I did not stop.

I did not rest.

I did not say no.

I did not ask what I really wanted.

And I did not put myself first.

Chasing perfectionism – that you can never reach – and pretending you are what you are not, drains soooo much energy. Why? Because you are working so hard to pretend… Pretend that everything is always and forever PERFECT!

Looking back, now I understand more why I felt mentally and physically exhausted after taking care of kids in California. If you have ever been around kids, you know that perfectionism is your enemy and you can throw it out of the window. You plan and they decide and it is a never-ending story. That time I did not pause to check-in what was going on in me and I just wanted to live up to my own standards. I did not know myself as much as I do today and I got an amazing lesson to learn from it (and to blog aboutJ).

Only a couple years ago, when I embarked on the journey of self-exploration and I dug further and further in myself, I realised that our life is like a never ending, inwards learning spiral and there will always be new things to discover, to fix or to work on. I sadly had to admit to myself that I will never ever be perfect even if I live another 200 years. Although I felt like a little kid whose favourite toy was taken, finally I paused and reflected.

Since then, I have been working on to be “Good enough”. A good enough employee, a good enough girlfriend, a good enough daughter, sister, but most importantly to live up to my good enough standards.

Now it is your turn!

List 3 things you can do today to feel that you are good enough!

Let go of all the should-s, do-s and must-s and take at least 5 min for yourself!

And breath! YOU ARE GOOD ENOUGH!

 

Blog

Elengedem…/I let it go…

Lehet, hogy most magadban azt mondod, hogy „Jaj, hát ez olyan édes, olyan tipikus csajos pityogás” volt! De nem! Ez nem az a „jaj-szegény-szuperhelyes-hipergazdag-sikeres-srác-milyen-rossz-neki-mert-egy-motorbalesetet-követően-tolószékbe-kényszerül”-féle sírás volt. Nem! A fájdalmat a mellkasomban éreztem és úgy bőgtem, mintha én is elveszíteni készülnék valakit. A zokogás csak a film végével csitult és ahogy felkapcsolták a lámpákat én fej lesütve rohantam a mosdóba, hogy az elmaszatolódott smink maradványait lemossam az arcomról, mielőtt  bárki azt hitte volna, hogy az új Batman film válogatásán Joker szerepére pályázom.

Egyébként a film kapott hideget, meleget egyaránt. Főleg a kerekesszékes közösség körében váltott ki heves vitát, akik szerint a film egyáltalán nem közvetít jó üzenetet. De én most nem is erről szeretnék nyilatkozni. Nem vagyok filmkritikus, ezért nem is tisztem sem felmagasztalni, sem elmarasztalni Emilia Clarke (Lou) és Sam Claflin (Will) játékát vagy a rendező, Thea Sharrock munkásságát. Nekem valami mást adott a film, és ahogy már többször is előfordult az életemben, pont akkor talált be az üzenetével, amikor a leginkább szükségem volt rá, hogy még egy puzzle darab a helyére kerüljön az életemben. Rádöbbentem, hogy azért fájt ennyire végignézni a filmet, mert nekem is van egy olyan ember az életemben, aki – habár nem is olyan nyíltan, mint a filmben játszó Will – szépen lassan el akar búcsúzni az életétől. És ez nem más, mint az alkoholista édesapám. A családom, ha elolvassa a blogpostot, lehet megkövez, mert tágra nyitom egy családi csontvázat tartalmazó szekrény ajtaját. De én úgy érzem, nem vagyok egyedül ezen a bolygón ha bevallom, hogy egy hozzám nagyon közel álló személy, lassú önpusztításba kezdett évekkel ezelőtt. Gondolj csak bele hányan élnek különböző szenvedélybetegségekkel együtt, és ne felejtkezzünk meg azokról sem, akik betegségekkel szemben adták fel a harcot.

Mondd! Te mit csinálnál ha azt látnád, hogy egy szeretted, rokonod, barátod szenved és feladta? Feladta, hogy segítséget kérjen; feladta, hogy belássa, hogy máshogy is lehet és feladta, hogy rádöbbenjen van választása. Nagy valószínűséggel pont úgy cselekednél mint a filmben Lou tette. Megpróbálnád megmenteni.

Gyerekkorom óta a magam módján én is ezt tettem. Számtalanszor próbáltam leülni és beszélni az édesapámmal arról, hogy lehet nem is olyan jó dolog alkoholizálni. (Azt hiszem az alkoholizmus negatív hatásairól itt nem szükséges beszélnem.) Próbáltam viccesen, kedvesen, dühösen és néha ordibálva. De hiába! A szavaim vagy nem jutottak el a füléig vagy ha el is jutottak én mindig csak a kis ‘hülye’ gyerek voltam, aki nem érti a felnőtteket. Úgy éreztem felelőséggel tartozom az édesapámért és habár senki nem kért rá, én egészen mostanáig cipeltem ezt a terhet. Mint egy jó gyerek, aki lelkesen indul első nap az iskolába, úgy vettem boldogan (és tudat alatt) a vállamra én is a hátizsákomat, csak az én táskámban tankönyvek és füzetek helyett egy csontváz csücsült, mely az évek múlásával egyre nagyobb és nagyobb terhet rótt a vállaimra. Hős akartam lenni, aki feladatának érezte, hogy megmentse a rászorulót. Úgy éreztem, ha szeretem az apukámat akkor minimum gondolatban rosszul kell hogy érezzem magam, ahogy figyelemmel kísérem az egészségének a romlását. De hányszor és hányszor éreztem magam bukott hősként??? Téptem és kínoztam magam, mert nem működött semmi!

Hányszor szerettem volna dühösen ráordítani, hogy nem látod mit teszel magaddal és a körülötted élőkkel???

Hányszor akartam csalódottan megrázni, hogy ébredj már fel?!

És hányszor akartam gyengéden megölelni és megkérdezi, hogy nem látod, hogy van más út is és van megoldás? De ő döntött…

A film vége felé az egyik jelenetben, amikor Will véglegesen eldönti, hogy eutanáziáért Svájcba utazik, Lou és az édesapja beszélgetnek:

“Papa: Nem tudod megváltoztatni az embereket.

Lou: De akkor mit tehetek?

Papa: Szereted őket.”

Ez a párbeszéd döbbentett rá, hogy nem az én feladatom megmenti az édesapámat. Egy feladatom van:

ELFOGADNI! ELENGEDNI! ÉS SZERETNI!

 Elfogadni az édesapám döntését és nem akarni azt megváltoztatni.

Elfogadni, hogy ez az ő élete és nem beleavatkozni!

Elfogadni, hogy nem az én felelősségem megmenteni őt!

Ha kellek itt vagyok, de meghagyom neked az utadat!

I had no clue why I was crying my heart out during watching the movie, Me before you in the cinema. Maybe you think it was just an ’Oh-that-is-so-cute’-type of cry, but NO! Neither a ’poor-supercute-hyperrich-megasuccessful-guy-what-a-shame-that-he-has-to-live-his-life-in-a-wheelchair-after-a-motorcycle-accident’-type of cry. I felt the pain in my chest, weeping as I would have lost somebody too. The sobbing held me tightly till the end of the movie and as they turned on the lights I ran out of the room like an ostrich, my head on my chest to remove the remains of the cried-down makeup, before somebody would think that I compete for the role of Joker at the audition of the new Batman movie.

The film has received both awful and a little bit nicer critiques, but without a doubt for the disabled communities with its ‘negative message’ definitely it became the bull’s-eye. But this is not the topic I would like to talk about. I work as an HR Coordinator and not a movie critic and I am more than happy to pass the role to either glamorize or criticize the role of Emilia Clarke (Lou) or Sam Claflin (Will) or the work of the director, Thea Sharrock. This movie brought clarification to me and – as it has happened before – a message found me (or I found the message through this film) exactly when I needed it to discover the right spot for a couple other puzzle pieces of my life.

I realized that watching the movie triggered so much pain in me, because I have somebody in my life who – not as openly as Will does in the film – also slowly wants to say goodbye to his life. And this somebody is my alcoholic dad. If my family reads this blog post, most probably they will crucify me, because I open wide the door of a wardrobe containing a ‘skeleton’ of the family. But I feel that I am not alone if I confess that somebody, a person, close to my heart, started to harm himself years ago. Think of all those, who live their every day lives with addictions or those, who have given up the fight against different illnesses.

Tell me!!! WHAT WOULD YOU DO IF YOU WOULD SEE YOUR PARTNER, RELATIVE, FRIEND STRUGGLING AND GIVING IT UP?? Giving up seeking support, giving up seeing other ways and giving up to believe that choice exists. Most probably you would try to save him/her as Lou tried her best in the movie.

Since my early childhood, I was making my own efforts to do the same with my dad. I initiated many many conversations with him and listed all the negative effects of alcoholism. (I suppose I do not have to list them here). I tried in a funny way, kindly, angrily sometimes with shouting. But my words like arrows glanced off from his hard shell or even if he heard me, he called me ‘silly little kid’, who did not understand the world of the adults. I felt responsible for my dad and although nobody had requested, I was carrying that burden till today. As a good student on her first day going to school, I chucked on happily (and subconsciously) my school bag, but instead of books and notebooks I was ‘carrying a skeleton’ who became heavier and heavier with the years passing. I wanted to be a Heroine who with a grim determination saw only one task in front of her: Saving Dad! I felt that in the name of LOVE at least I had to feel bad watching my dad ruining his own health. And how many times I felt like a failed heroine? I tortured myself and assigned blame to myself, because NOTHING has worked.

How many times I wanted to shout at him angrily, that he has not seen what he was doing with himself and people around him?!

How many times I wanted to shake him with despair to ‘wake him up’?!

And how many times I wanted to ask him gently if he has seen any other ways to live or see other solutions. But he has decided…

At the end of the movie when Will according to his final decision travels into Switzerland for euthanasia, Lou and his dad have a conversation:

‘Lou’s Father: You can’t change who people are.

Lou Clark: Then what can you do?

Lou’s Father: You love them.’

That conversation struck me and I realised that saving my dad is not my task. I have only one task to undertake:

ACCEPT! LETTING IT GO! AND LOVE!

Accepting the decision of my dad and do not intend to change it!

 Accepting that that is his life and do not intend to intervene!

And accepting, that saving him is neither my task nor my responsibility!

If you need me I am here, but I let you have your own journey!

Molnár Blanka https://thepuzzleofmylife.com

Szerző:

Címkék:          

Hozzászólások